Hát ez egy örök kérdés. Napjainkban egy ritkábban köszönünk, pedig milyen jól esik, ha egy idegen ránk köszön. Vidéken egy községben voltam, lehettem úgy 25 éves, amikor egy kb. 60-70 éves bácsi teljesen ismeretlenül rám köszönt. Akkor megéreztem, hogy ez az a kincs, amit kár lenne elveszíteni.
Tudni köszönni másoknak.
Nem azt mondom, hogy minden szembejövőnek köszönök, de ha a legkisebb fogadókészséget érzem, megteszem. Legyen az buszmegálló, vagy lépcsőház, vagy …
Többen kérdezik, hogy csinálom, hogy a gyermekeim ilyen jó köszönők. Hát így.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.